*Charina szemszöge*
Megint a szokásos helyemen ülök. Mint minden hétvégén, most is itt ülünk barátnőimmel egy "kocsma" féleségben. Eddig alig volt olyan alkalom, amikor mi itt nem voltunk. Minden ismerősöm péntek és szombaton itt mulattja az idejét. Bele értve engem is.
- Ki jössz? - kérdezte meg a két gyönyörű sötétbarna szempár tulajdonosa.
Csak fel állok és követem. Nem lenne semmi értelme, ha most én Alexnek azt mondanám, hogy nem megyek vele ki.
Oda mentem hozzá a korláthoz. Itt általában az a rész szokott jönni, hogy előveszem a cigit a zsebemből és próbálom egy kicsit helyre hozni magam. Néha azt sem tudom elképzelni, hogyan tudok én bent megmaradni. A tömény pia és minden ilyen szag keveréke van bent, de a nagyon durva változata.
- Tessék. - nyújt nekem egy pohár pezsgőt.
Gondolkozás nélkül kiveszem a kezéből és be is nyelem a felét.
- Pezsgő ?!-kérdem hitetlenkedve.
- Baj?
A csodálkozás kihallatszik a hangjából. Mintha ő sem értené mért pont ezt itat velem és magával is.
- Ha már így kérdezed, akkor nem nagyon bírom, de egy pohár nem árthat soha. -ezzel a lendülettel magamba öntöttem a maradékot, ami még a pohár alján maradt.
Vissza adom a poharat és el indulok az épület másik oldalára. Pont, amint a lépcsőhöz érek meglátom az egyik legjobb haveromat Bent.
Ben mindig is az a kedves srác volt, akit mindig érdekelt kivel mi van. Még csak két éve ismerem, de mintha már vagy tizenöt éve lenne. Teljes ellentéte Alex-nek. Vele soha sem tudok annyira jól elbeszélgetni, csak akkor, ha már valamelyikünk ivott.
Eddig én mindig attól féltem, hogy ha valamelyikünk egy picivel is többet iszik majd mi fog történni. Eddig nem akartam megtudni, és most még annyira sem.
- Szia! - köszönök és egyből oda is megyek hozzá.
A szokásos három puszival köszöntjük egymást, ami már megszokott tőlünk.
- Nem gondoltam volna, hogy itt leszel. - a mosolya körbe érte a fejét, de nem értem mért.
Csak kérdőn nézek rá. Semmi reakció, így el akarok kezdeni le menni a lépcsőn, de érzem, hogy nem jó helyre rakom a lábam és megcsúszok. Már próbálom magam felkészíteni az esésre, de nem érkezek le a földre. Először nem fogom fel mi is történik, de amikor Alex maga felé fordít, minden újra előjön belőle,
Arcom érzelemmentes. Már egy párszor történt ilyen, hogy majdnem elestem és ő megfogott mindig valahogy. A legjobb barátnőm Cat szerint ez hülyeség ez nem lehet. Ez szerinte valami égi jel. Szerintem nem...
- Legközelebb ne vegyél fel magassarkút! - úgy mondta, hogy csak én halljam.
Mint mindig most is csak legyintek egyet és megyek tovább. Vissza megyek oda ahol az előbb voltam és oda állok a fel mellé. Mellettem az asztalról elveszek egy poharat - ami ha jól látom tele van pezsgővel - és iszok belőle.
A többiek is jönnek és el kezdünk beszélgetni.
A beszélgetés annyiból áll, hogy a többiek beszélnek és én csak "aha" "igen" "mi" szavakat ismételgettem.
***
Arra eszmélek fel, hogy ülök a hideg kövön és Alex lába köré van kulcsolva az enyém.
- Gyere menjünk!
Próbált volna felhúzni engem a földről, de meg sem mozdulok.
- De ne mennye el! -kezdek el hangosabban beszélni a kelletnél.
- Mondom! Gyere menjünk innen!-Próbál felhúzni megint, ami most sikerül is neki.
Megfogta a kezem és elkezd maga után húzni. Nem nézem, hogy merre megyünk, még azzal sem foglalkozok, hogy hova visz. Most mindegy hol vagyok, csak egy a lényeg anya ne tudjon róla.
Ha anyumat egy szóval kéne jellemezni, akkor én az agresszívet mondanám először.
Ha én el mondanám valakinek, hogy ő miket szokott csinálni, senki sem hinne nekem. Már próbáltam! Szerintük én nekem kéne mennem elmegyógyintézetbe. Hosszú és fura szó és nem csinálnak ott semmit csak nyugtatóval tömik az embert. meg minden ilyen...
Meg állok egy padnál és leülök, mert a szédülés és a hányinger felülkerekedett rajtam. A fejfájásról ne is beszéljünk!
Mikor már úgy érzem jobban vagyok felnézek és nem látom sehol Alexet. hirtelen semmit nem tudok tenni csak kiabálni.
-Alex! Alex?! Alex? -mikor utolsónak mondom a nevét már sírok.
Az események gyorsan történnek és már csak azt veszem észre, hogy egy óriási nagy pofont kapok. Először nem érek semmit, de aztán mindent. A könnyektől nehezen láttam.
Először csak akkor fogtam fel mi van, amikor anyám a kezemnél fogva rángat a kocsihoz.
***
Egy vissza térő szörnyű rémálom. Ez volt az a nap, amikor ez lettem. Egy visszafogott, engedelmes senki. És ez mind anyám miatt.
Most meg már senkim sincsen... Ez a legszarabb érzés. Ettől hirtelen nem tudok semmi rosszabbat. Gyerek ként elveszíteni a legjobb barátaimat, a majdnem pasimat és még az apámat is, aki ott hagyott annál a valaminél, ki odaadott azoknak a senkiknek és még én bedőltem az egyiknek! Már tudnom kellett volna az elején, hogy nem kellett volna, de inkább most ez, mint, hogy még mindig ott legyek abban a kibaszott házba. Egy házban, amiben minden és mindenki idegen.
Kíváncsi vagyok mi lenne ha aznap este nem történt volna meg ez...
Kicsit fura rész, de már rég írtam és most csak úgy írtam és írtam és ez lett belőle. Remélem azért élvezhető és lesz gyakrabban rész :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése